Mesék

Image A gönböcfiú című kötetben Nagy Olga Erdélyben gyűjtött cigány népmeséi jelentek meg Vekerdi József szerkesztésében
Szeretném elmondani, hogyan került sor e kötet megjelenésére.
Kezdjem talán azzal, hogy az elmúlt romániai diktatúra idején a magyarországiak gyakran csodálkoztak azon: "Milyen szépen beszélünk mi erdélyiek magyarul, hiszen mi valóban románok vagyunk!" Ezt felejthetetlenül sokszor hallottuk azoktól, akikkel odaát találkoztunk. Vekerdi József, az Országos Széchényi Könyvtár osztályvezetője, a kivételek közé tartozott. Tudta, hogy mi igenis magyarok vagyunk, sőt azok is akarunk maradni. Mindent megtett annak érdekében, hogy hozzásegítse az erdélyi magyarságot ahhoz, hogy - kitörve a provincializmus szorítójából - a különböző tudományágakban, humán műveltség tekintetében magasabb szintre juthasson. Rendszeresen küldetett könyveket a határon túli magyar intézmények, ismert tudósok részére.

Egyszer volt, ha nem lett volna, nem is mondták volna. Egyszer volt egy szegény öreg asszony. Se fiatal korára, se vénségére nem született több gyermeke, csak egy lánya. A lány olyan szép volt, hogy a szent Napra lehetett nézni, de reá nem, olyan szép, olyan szemrevaló volt. Elég az hozzá, hogy anyja, a szegény asszony, alig élt egyik napról a másikra. Bejárt a faluba, hol fonni, hol kártyát vetni, hol ide - oda ment, hogy tudjon szerezni magának annyit, hogy egyik napról a másikra eléldegéljen. A lánya tizennyolc éves volt. De olyan gyalázatos volt, hogy nem dolgozott semmit a házban. A szemét a térdéig ért, az edényeket az asztal alá dobta, az ágya egész nap vetetlenül volt a házban. Amikor anyja elment hazulról, jöttek hozzá a legények a szomszédból, a faluból, táncolt velük, csókolózott velük, nagy kurva volt a lánya.
Egyszer volt, ha nem lett volna, nem is mondták volna. Volt egyszer régen egy szegény fiú. Nem volt se apja, se anyja, se bátyja, se húga, nem volt senkije sem a világon. Egyedül élt. Ez a fiú iskolába járt. Egy kis ház maradt rá az apjáról meg az anyjáról. A fiú már a negyedik osztályba járt. Akkor, abban a világban, nem tíz - tizenöt osztályt jártak, mint manapság, csak négy osztályt; akkor azzal a négy osztállyal felnőtt emberek voltak. Úgy adta a jó Isten, hogy amikor a fiú tizenkét esztendős volt, gondolta magát, hogy nehezére esik mosni magára, egyedül élni, ételt főzni magának, egyik napról a másikra keresni a kenyerét, nehezére esett. Gondolt egyet, tarisznyát készített magának, a tarisznyájába vörös hagymát tett, bezárta maga után az ajtót, és elindult, ment. Annyit ment, messzinél messzebb, távolnál távolabb. Egyszer csak kiérkezett idegen falvakba, idegen országokba, és egyszer csak beérkezett egy szép városba. De amikor odaérkezett abba a városba, már estére járt az idő. Már égtek a lámpák. Gondolkozik, azt mondja magában:
Egyszer volt, ha nem lett volna, nem is mondták volna. Egyszer volt egy király. Se vénségére, se fiatal korára nem volt gyermeke. Úgy adta a jó Isten, hogy a király meg a királyné fiatal emberek voltak. Telt–múlt az idő, egyszer csak a király gondolkozóba esett, hogy mitévő legyen, mert ha a királynéval együtt megöregszik, kire marad az a sok nagy vagyon, a királyság. Úgy adta a jó Isten, hogy a király pont délben szólt a feleségének:
– No, kedves feleségem, tudd meg, hogy mától fogva az van, hogy levágom a nyakadat, ha nem szülsz nekem egy fiat, hogy vénségünkre nekünk is legyen valakink, legyen, aki gondoskodik rólunk, s akire maradjon a királyságunk.
Volt egyszer, ha nem lett volna, nem is mondták volna. Nem is mondják azóta, hogy a bolhát patkóba verték, hogy a jégen meg a nyavalyában meg a francban meg ne botorkázzék. Volt egyszer egy szegény ember. Olyan szegény volt, hogy talán az egész világon nem volt más olyan szegény, mint ő. Elég az hozzá, hogy a királynál szolgált; a disznók mellett volt pásztor. Két fia volt, az egyiket úgy hívták, hogy János, a másikat Rózsának hívták. Nehéz volt a sorsa, nehezen tudta eltartani őket. Hajnaltól éjszakáig dolgozott keservesen. Csak annyit keresett, hogy nagy nehezen eltartotta őket. Telt az idő, mint a mesében; egyszer aztán a fiúk felnőttek. Már akkorák voltak, hogy a ház mellett már végeztek ezt
–azt. Aztán mikor az apjuk főzött, a fiúk nézték, s már olyan okosak voltak, hogy félrefordultak és sírtak, mikor látták, hogy apjuk csupa víz.
Oldal: 1/2
1 2



Google keresés

 
www.romapage.hu
WWW