Édesapámmal, édesanyám halála után elköltöztünk egy kis Somogy megyei faluba, számomra akkor még ismeretlen rokonokhoz, ahol egy udvarban több cigány család is élt. Nem messze élt nagyapám. Tudomásom szerint, amikor én megszülettem akkor már nagyapám első felesége nem élt. Volt neki viszont egy második felesége.

Nagyapám eredetét tekintve, kutatásaim közben a következő információkra találtam.

Nagyapám családja (üknagyapám) körülbelül az 1800-as évek környékén Örményországból vándorolt Erdélybe, ahol körülbelül 1913-1914-ig tartózkodott. Nagyapám és akkori családja 1914-1915 környékén vándoroltak be Magyarországra, először Budapesten, majd Kaposváron és környékén telepedtek le. A vándorló családok (Frigur, Rostás, Kovács, Máté) szoros vérségi kapcsolatba voltak/vannak egymással. A vérségi kapcsolatok szorosabb lánca érdekében gyakran egymás között házasodtak, ezért a családfa pontos felderítése a keveredések miatt csaknem lehetetlen.

Nagyapám autentikus colári cigány családból származott. Kereskedéssel foglakozott, lepedőket, plédeket, huzatokat és ruhákat árult. Cigánysága megmutatkozott mind kultúrájában mind viselkedésében. Emlékszem, öltözködését tekintve, sosem hiányozhatott a kerek kalap és a mellény, melyek számára a legfontosabb ruhadarabok voltak. Ezzel is kifejezte hovatartozását és cigány mivoltát, melyet büszkén viselt.

Gyakran a fejemre tette a kalapját, és azt mondta:

„Erre a kalapra legyél büszke, mert ez különböztet meg minket a többiektől ”

Nagyapám második felesége, mindig tudta, mi az illő és mi a tiszteletlen viselkedés másokkal és nagyapámmal szemben. Az ő öltözködése is kifejezte hovatartozását és nagyapám iránti tiszteletét. Mindig hosszú szoknya és fölötte alkalomnak megfelelően kötény volt. A haját soha nem láttam kibontva, mindig kontyban volt.

Egy reggel mikor náluk voltam, zaklatottan és idegesen mesélte álmát.(Ekkor nagyapám már beteg volt) Elmondása szerint a következő álmot látta:

Nagy hóesés volt, legalább fél méteres. Nagyapám kint állt a hóesésben és fésülte a haját. Nem volt rajta sem a kalapja, sem pedig a mellénye. A sűrű hóesésből egyszer csak előkerült egy fekete ló mely egyenesen a háttal álló nagyapám felé vágtatott.

Ezek az álombeli motívumok (hó, haj, fekete ló, ruhanélküliség) a cigányság hiedelemvilágában soha nem jelentettek jót. Mind az elmúlásra és valami közelgő sorscsapásra hívják fel a figyelmet.

Rá egy hétre nagyapám meghalt.

Halálhíre megrázta az egész rokonságot. Annak minden tagja kötelességének tekintette, hogy nagyapámnak olyan temetést és virrasztást tartson, amekkorát érdemel. Kórházban halt meg. Ez nagy gondot jelentett, mivel a testet otthon szerették volna felravatalozni. Miután kiadták a testet, pár napig megengedték, hogy haza vigyék. A hazahozatal után a nők és a közeli rokonok lemosták. A vizet a háztól egy távol eső helyre borították ki. A felravatalozás és a virrasztás nem az ő házában történt, hanem rokonoknál a cigánytelepen.

A virrasztás a halál napjától a temetésig tartott, kora délutántól másnap reggelig rótták le tiszteletüket. A felravatalozás egy rokonunk házának teraszán történt (jó idő volt - talán nyár lehetett). Kint az udvar közepén nagy tábortüzet raktak. Később vált számomra is egyértelművé, azért nem otthon került sor minderre, mert a hiedelem szerint akkor a halott lelke nem tudott volna elszakadni a családtól. A tűz számára a biztos világosságot jelenti, az utat a túlvilágra. A virrasztásra érkező emberek gyertyát hoztak és nagyapám kedvenc italát: pálinkát. Éjfél környékén mindenki gyertyát gyújtott emlékére. Felfigyeltem arra, hogy a nők és a gyerekek külön tartózkodtak a férfiaktól. A virrasztás alatt nagyapámról szóló történeteket mondtak el, és kedvenc énekeit (többségében siratókat) énekelték. Mivel én még csak hét éves lehettem, éjfél után el kellet mennem a virrasztásról. Otthon már várt egy női rokon, aki vigyázott a gyerekekre. Minden nap más vigyázott ránk. Meg volt minden közeli hozzátartozónak a tennivalója. Külön feladata volt a nőknek és a férfiaknak. A nők szolgálták ki a rokonságot és ránk, gyerekekre vigyáztak. A férfiak fogadták a rokonságot.

Hitvilágunk szerint a halott lelke halála után még hat hétig köztünk, élők közt bolyong. „Meglátogat” minden olyan embert, aki az elhunyt életében valami rosszat tett, vagy akivel halála előtt nem tudtak tisztázni egy megoldatlan ügyet. Voltak, akiknek elmondásuk szerint, többször is megjelent ember vagy állat (kutya) képében.

Én is emlékszem egy ilyen történetre:

Tartott a virrasztás, amikor egy rokon sírva, futva rohant az udvar közepén lobogó tábortűzhöz. Rémülten sírva mondta, hogy látta nagyapám alakját és meredt szemekkel figyelte őt. A teste ledermedt, nem tudott megmozdulni, sem pedig megszólani. Pár pillanatra megállt körülötte az idő. Mintha a világ megszűnt volna létezni.

Később kiderült, hogy tartozott nagyapámnak elég sok pénzzel, amit nem adott meg neki halála előtt.

A virrasztás végeztével a temetésre is a faluban kerül sor. A temetésen nagyon sokan vettünk részt rokonok, barátok, ismerősök egyaránt. A koporsó nyitotva állt, és belehelyeztek olyan tárgyakat, melyekről azt gondolták, hogy szükségesek lehetnek a túlvilági életben. Így belekerült nagyapám kedvenc kalapja, mellénye, pipája dohánnyal, pénz, pálinka, gyertya és gyufa.

Emlékszem a szívhasogató sírásra. A nők fájdalmukban és bánatukban tépték a hajukat és ruháikat. A leeresztett koporsóra mindenki ledobott egy marék földet, hogy megnyugodjon nagyapám lelke. Miután én is megtettem, apám pénzt, gyertyát és cigarettát adott a kezembe hogy azt is dobjam le.

Azt mondta: "Szüksége lesz a papának még erre. Dobd be!"

Elföldelése után meggyújtottak számára egy szál cigarettát, és a sírra tették. Amíg le nem ment a nap a sírnál voltunk. Ezek az utolsó emlékek nagyapámról.