A helyzet különösen lehangoló annak tükrében, hogy a cigány nemzetiségűek körében 1971-ben végzett hasonló felmérés szerint a 15 és 59 év közötti férfiak foglalkoztatottságának szintje majdnem elérte a teljes férfinépességét – állapítja meg az Esély legutóbbi számában megjelent tanulmány. Igaz, a nőknél már harminc éve is más volt a helyzet – a kereső, munkát végzők aránya fele volt az országosan jellemző átlagnak. Nagy volt az átlagtól való eltérés abban az időszakban a tanulást illetően: a munkaképes korú férfiak 8,2 százaléka ezzel indokolta távolmaradását a munkaerőpiacról, míg a cigány férfiaknál ez az arány mindössze fél százalék volt. A több évtizedre visszanyúló kutatás tanúsága szerint a 80-as évek elején tovább javultak a romák esélyei, a munkaképes korú férfiak háromnegyede aktív kereső volt, nőtt a tanulók száma, és a női foglalkoztatottság ötven százalékra emelkedett. A trendváltás a 80-as évek végén kezdődött.

Az 1993-ban végzett reprezentatív felmérés során a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy nyolc év alatt a foglalkoztatott romák fele vesztette el a munkahelyét. Ezt a statisztikák is igazolták. Tíz évvel ezelőtt a regisztrált munkanélküliek között arányuk kilenc százalék – 57 ezer fő – volt. A legutolsó, tavaly végzett vizsgálat adatai szerint a cigány nemzetiségű munkanélküliek száma változatlanul 57 ezer volt, miközben az országos mutatók javultak. Ennek következtében tehát arányuk a nyilvántartott munkanélküliek között tovább nőtt, 15 százalékra.

Az átlag azonban jelentős regionális eltéréseket takar. Az ország keleti részében 2003-ban a megkérdezettek alig ötöde dolgozott, míg Budapesten a férfiak 64 százalékának volt munkája, alkalmazottként, vállalkozóként vagy legalább alkalmi munkásként. A központi régióban a cigány nők és férfiak mintegy 43 százaléka rendelkezett munkával, a Dunántúlon ez az arány 28 százalék volt, míg a keleti országrészben 14 százalék. A nők foglalkoztatási esélyei a húsz évvel korábbinak töredékére zuhantak. A kutatásban részt vett nők háromnegyede válaszolta, hogy nincs rendszeres fizetett munkája. A regionális különbségek az ő esetükben is léteznek, a központi régióban több mint harmaduk dolgozik, míg a keleti országrészben csupán hat százalékuk.

A szerzőpáros vizsgálta a különböző nemzetiségű cigányok munkához jutási esélyeit. Itt arra a – különösnek tetsző – eredményre jutottak, hogy a beás és cigány anyanyelvűek körében magasabb a foglalkoztatottak aránya, mint a magyar anyanyelvűeknél. A magyarázat, hogy a tanulók aránya a beás felnőttek körében alig négy százalék, míg a magyar anyanyelvűeknél közel 12 százalék. Az elmúlt évtizedek során általában megnőtt a cigány nemzetiségűek körében is a tanulók aránya: a legutóbbi felmérés idején a 15–19 évesek hatvan százaléka járt iskolába. Ennek a korosztálynak az ötöde eltartott, a munkával rendelkezők aránya a férfiaknál kilenc, a nőknél három százalék. A húsz évnél fiatalabb cigány nők tizede van gyesen, ami – mint a szerzők megjegyzik – azt mutatja, hogy a roma nők túlnyomó többsége is húszas éveiben szüli meg első gyermekét.

A képezettség – a 70-es évektől eltérően – döntően befolyásolja a munkához való jutás esélyeit. Huszonöt éve a férfiak között ugyanolyan arányban voltak állásban a nyolc osztályt végzettek, mint az iskolázottabbak, az általános iskolai végzettséggel sem rendelkezők esélyei pedig 6-8 százalékponttal voltak kisebbek. A látványos romlás az utóbbiak körében kezdődött, a nyolcvanas években itt jelent meg először a munkanélküliség. A rendszerváltozás után egyre érzékelhetőbbé vált a különbség az általános iskolát végzettek és a jobban képzettek esélyei között, míg a teljesen képzetlenek lemaradása tovább nőtt. Tavaly a már nem tanuló, de legalább érettségivel rendelkező cigány férfiak fele dolgozott, míg az általános iskolát végzettek körében a foglalkoztatottak aránya 28 százalék volt. A nőknél még nagyobb a képzettség szintje szerinti eltérés, ami csak azért meglepő, mert 1987-ben az iskolázottabb cigány nők foglalkoztatottsága még alacsonyabb volt, mint képzetlen társaiké.

A gazdasági növekedés valamelyest a cigányok helyzetén is javított: 1993 és 2003 között 57 ezerről 80 ezerrel nőtt körükben a foglalkoztatottak száma. Ez azt is jelenti, hogy a munkaképes korban lévők és elhelyezkedni szándékozók között a munkanélküliek aránya még mindig negyven százalék, miközben az országos átlag 5-6 százalék között van. A kutatók azonban azt is megnézték, hogy ezek az állások mennyire stabilak, mennyire nyújtanak kiszámítható megélhetést és adnak védettséget a munkaerőpiacon. A valamilyen munkával rendelkezők 71 százalékának volt rendszeres, egész éven át tartó kereseti lehetősége. Ez azonban korántsem jelentett heti negyvenórás bejelentett állást. Stabil és legális munkahelyről a férfiak 16 százaléka és a nők tíz százaléka számolt be. Atipikusnak nevezett munkalehetőséggel – ide sorolták a szerzők a részidős, de a feketemunkát is – a férfiak 14, a nők hat százaléka rendelkezett.

Ezek az adatok tovább árnyalják a cigányok megélhetéséről kialakított képet, hiszen még a munkával rendelkezők között is jelentős azok aránya, akik csak rendszertelen és csekély jövedelemhez jutnak. A képzettségbeli különbségek itt is jelentős szerepet játszanak: az iskolázottság elsősorban a teljes munkaidőben dolgozó, főállásban lévők arányával mutat szoros összefüggést. Az úgynevezett atipikus munkahelyek viszont az iskolázatlanok körében jellemzőek. A cigányok zöme – hetven százaléka – még mindig segéd- vagy betanított munkásként dolgozik, és csupán nyolc százalék a „fehérgalléros” munkakörben vagy egyenruhás testületben dolgozók aránya.