Mi lesz vele? (fotó: RomaPage | Lipcsei Attila és Rácz Géza)

Az etnikai alapú megkülönböztetés ma már nem csak a szélsőjobboldal jellemzője, a széleskörű társadalmi feszültségeket pedig nem lehet tovább a rasszizmus politikai gettójában kezelni.  Mint arról Papp Z. Attila beszámolt előadásában, a cigánysággal kapcsolatos negatív attitűdök az MSZP és a FIDESZ szavazói körében is jelentősek – sőt a baloldali párt szimpatizánsai körében valamelyest magasabbak. Varró Szilvia szerint a Magyar Gárda helyett már a legnagyobb pártok képviselőinek retorikájában is jelentkező etnikai alapú megállapítások, illetve ezek legalábbis hallgatólagos támogatása az, ami valós veszélyt jelent. Már megtapasztaltuk, hogy az elméleti narratívára épülő módszerek nem vezetnek megoldásra – állította Horváth Aladár – és közös gyakorlati célok szükségesek cigányok és nem cigányok számára, amelyek csökkenthetik a feszültségeket. Lőrincz Marcell megállapítása szerint a tolerancia-kampányok hatásfoka jelentősen csökkent, így a társadalmi szemléletformáláshoz új eszközöket kell találni.

Mindezek alapján nem vonható kétségbe, hogy új stratégiára van szükség, mind a gyakorlati intézkedések, mind az ezeket megalapozó tudományos vizsgálódások terén. Ugyanakkor a tudomány, a közpolitika és a civil kezdeményezések sem mentesek a kirekesztés kulturális örökségeitől. Vajda Róza a rasszizmus és a tudomány kapcsolatáról tartott előadásában a vizsgálódások céljai és módszerei tekintetében is kétségeinek adott hangot. Az utána következő beszámolók is jól példázták, hogy még az előítélet kutatások módszerei is könnyen megkérdőjelezhetőek. A Bernáth Anikó által ismertetett TÁRKI kutatás értékelése szerint például cigánysággal kapcsolatos negatív attitűdjéről adott tanúbizonyságot az a válaszadó, aki szerint a cigányság gondjai megoldódnának, ha végre elkezdenének dolgozni. Pedig e mögött a kijelentés mögött egyaránt állhat a cigányság tagjainak szorgalmára, illetve a munkalehetőségek és megfelelő képzések biztosításának szükségességére vonatkozó vélemények. Ugyanakkor az a válaszadó, aki egyetértett azzal az állítással, hogy a cigányság tagjainak több támogatást kell kapniuk, mint a nem cigányoknak, pozitív attitűdűként került értékelésre. Pedig az etnikai alapú szociális támogatás szintén társadalmi feszültségek alapjául szolgálhat. Hasonlóan megkérdőjelezhetőnek vélem Tóth Z. Attila az MTA munkatársa által bemutatott mérőeszközt, ahol rokonszenv-ellenszenv skálán kellett elhelyeznie a válaszadóknak cigányságra vonatkozó attitűdjeiket.  Pedig a közömböstől akár pozitív akár negatív irányba eltérő válaszokat adók egyaránt előítéletesnek mondhatóak, hiszen a cigányság tagjaival kapcsolatos egységes meglátások csak is etnikai sztereotípiákra épülhetnek.

Az előítéletesség vizsgálata önmagában ráadásul nem tűnik előremutatónak a társadalmi stratégiák szempontjából. Attól, hogy az előítéletesség megléte megállapításra került, még nem fognak változni a társadalmi nézetek és gyakorlatok. Mindezek után felüdülés volt, amikor Pap András László, az MTA munkatársa végre egy javaslattal is előállt. A jogász szerint a rasszista alapú bűncselekmények – amelyeken a jelenlegi joggyakorlat átsiklik – akkor lehetnének eredményesen szankcionálhatóak, ha az áldozatok valós vagy vélhető etnikai hovatartozásával kapcsolatban lehetne adatokat kezelni. Ezzel párhuzamban felvetődik a kérdés, hogy az elkövetők oldalán is nyilván lehetne tartani az etnikai hovatartozást. Ennek kritériumai kérdésesek, de az erről való nyílt szakmai vitát mindenképpen hasznosnak értékelné Pap. Szerinte nem kell attól tartani, hogy a cigány bűnelkövetők nyilvántartása erősítené a „cigánybűnözéssel” kapcsolatos elméleteket, hiszen ezek támogatottsága legtöbbször érzelmi jellegű, így azt a konkrét számok nem nagyon befolyásolják.

A jogi szankciók azonban önmagukban nem elegendőek a társadalmi feszültségek enyhítésére. Az integráció módszereinek hiányosságairól, a szociálpolitika, az oktatás, a foglalkoztatás és más területek rendszerhibáiról viszont sajnos nem esett szó. Pedig az egyre élesedő társadalmi feszültségek legfőbb katalizátorai nem a gárdisták és nem a képzetlen, munkanélküli cigányok, hanem azok az évente több milliárd forintot felemésztő integrációs programok, amelyek kudarcát a jelenlegi társadalmi folyamatok igazolják.  Ezért érdemes lenne az elméleti kutatások mellett nagyobb hangsúlyt fektetni ezeknek a programoknak a monitorozására és fejlesztésére, a hiányosságok és a jó gyakorlatok kommunikálására. Az viszont már más kérdés, hogy az ilyen jellegű vizsgálódások elvégzésében, és az eredmények közlésében ki lenne valóban érdekelt. Ha viszont továbbra is megmaradunk a társadalmi jelenségek tüneteinek vizsgálatánál, és nincs megfelelő szakmai és emberi kvalitásunk ahhoz, hogy az okokat is fel tudjuk tárni, akkor minden bizonnyal, a tünetek egyre fokozódni fognak. Így a rasszizmus-kutatóknak egészen addig lesz mit vizsgálniuk, míg a tünet nem növi ki magát rendszerré, amely már nem kívánja vizsgáltatni önmagát.