Augustini művét először Viera Ubrancova néprajzkutató ültette át szlovák nyelvre.

Magyar László Andrásnak köszönhetően magyar fordításban is megjelent a német nyelvű magyar lap hasábjain folytatásokban közölt mű, ami tágabb perspektívát nyújt a magyar tudományos kutatás kiszélesítéséhez. A kötetben az eredeti folyóirat szövegének másolata is megtalálható. Deáky Zita és Nagy Pál kiegészítette, és részben módosította a szlovák kötet tartalmát, részint Augustini életéről és életművéről szóló adatokat, illetve részben korrigálták a szlovák szerzők értelmezését.

Augustini ab Hortis Sámuel Szepes megyei evangélikus lelkész volt, 1729-ben született Nagylomnicon. Nagy műveltségű polihisztornak számított, latin és görög nyelvet tanult, teológiát hallgatott, botanikus és ásványtani műveket jelentetett meg. 1761-ben iktatták be szepesszombati evangélikus lelkésznek, amely tisztséget haláláig betöltötte.

A 17. század óta Szepes vármegye fontos átmenő területe volt a Lengyelország és a Kárpát-medence közötti cigány migrációnak. E század elején hirtelen új társadalmi karakterű cigány csoportok tűntek fel a Magyar Királyság területén. A 18. században is létező, Augustini számára is ismert probléma társadalmi hátterét foglalja össze az 1624-ben Szepes vármegye törvényhatósága által kiadott statútum. „... ezekben a vészterhes s mindenféle veszélyes háborgástól forrongó időkben, mikor minden a vesztébe rohanni s fokról fokra fölfordulni látszik, s bármerre nézel, biztos helyet nem látsz, még a cigányoknak eme egyiptomi nemzetsége is, mely egyébként szánalomra méltó lenne nyomorúságos kóbor élete miatt, fölvévén a csavargók szokását[s nevét is], hajdúk módjára fölfegyverkezve a megye birtokát támadja, a szegény népet fizetésre kényszeríti, s mi megvetésre méltó, a szegény nép lovait ellopja... Ezért hát egyhangúlag elhatároztatott, hogy az összes cigány minden késedelem nélkül s azonnal a megye falvaiból s városaiból egyaránt kiűzessék s kivettessék, s soha többé a megyébe be ne fogadtassék...” (14.p.)

Augustini korában Szepes vármegye példázza azt az általános történeti tendenciát, hogy a cigány népesség eloszlása összefüggésben áll a gazdasági és kereskedelmi élet fejlettségével, a polgárosodással, városiasodással.

Mivel Augustini ab Hortis Sámuel életének mindennapjairól csak keveset tudnak a kutatók, ezért találgatásokba bocsátkoznak a cigányokról szerzett tudásának és tapasztalatának megszerzését illetően.

Deáky és Nagy arra a megállapításra jutott, hogy a szerző művének egyik legnagyobb értéke a személyes tapasztalatok megfogalmazása, és ezek ütköztetése az írott források megállapításaival, mivel nagy valószínűség szerint a 18. századi Európában ő ismerte a legalaposabban a cigányokról szóló történeti kiadványokat. Az Anzeigen-ben közölt sorozatában 57 db 15-18. századi műre hivatkozott, illetve idézte azokat.

A szerzőpáros hangsúlyozza, hogy a szaktudományos kutatások szármára roppant fontos e mű, ugyan a korabeli cigányokra nézve találhatunk Augustini írásaiban negatív és bántó kijelentéseket, viszont ezek ellenére ő volt az első, aki az évszázadok óta máig meglevő sztereotípiákat kritikailag szemlélte, és tudományos módszerekkel vizsgálta.

„Ő volt az első Európában, aki nem genetikai, hanem szociális alapra helyezte, és szocializációs kérdésnek tulajdonította a cigányok a korban deviánsnak ítélt viselkedését, és nem akarta őket sem tudományos módszerekkel, sem tapasztalatai alapján rossz színben bemutatni. Másrészt első volt abban is, hogy cigány csoportok nyelvében, szokásaiban, szakmai és zenei tehetségében, családi életében, akár életszemléletében (összetartás, életöröm és életigenlés) értéket látott, és lehetségesnek tartotta a magyarországi integrációjukat azzal együtt ugyanakkor, hogy az asszimilációs politikát is támogatta... Augustini szerint a civilizatorikus politikára nem a cigányok hitványsága miatt van szükség, hanem éppen értékességük miatt. Gondolkodásmódját nem „az emberiség söpredéke” és a „kutyából nem lesz szalonna” logikája határozta meg, hanem az a felismerés, hogy a cigány emberek ugyanúgy lehetnek „jó polgárok és hasznos honfitársak”, mint az ország bármely lakosa.”(23.p.)

Augustini történeti-néprajzi tematikájú tanulmányában teljes képet nyújt a Magyarországon élő cigányokról. Saját korában felismerte, hogy a cigányok életébe való beavatkozás jogosságát, illetve szükségességét csak akkor lehet eldönteni, ha kellőképpen ismerik őket. Tisztán látta a cigány csoportok közötti területi és kulturális különbségeket.

Az Anzeigen-ben megjelent cigányokról szóló sorozatában összevetette a történeti forrásokat a korának tapasztalataival, szót ejtett az egyes csoportok nemzetiségi, nyelvi és felekezeti különbségeiről, és az abból adódó kulturális eltérésekről.

A lap célja volt, hogy a monarchia területén közhasznú ismeretekkel szolgáljon. A folyóirat 1776-ban megszűnt. Jelentőségét az is bizonyítja, hogy a megmaradt példányokat Mária Terézia megvásároltatta tanítási segédanyagnak a magyarországi középiskolák számára.

Aki tanulmányozza a kiadvány tartalmát, érdekes ismeretekkel bővül a tudástára, többek között választ kap arra a kérdésre, hogy a magyarországi cigány csoportok ténylegesen megtagadták-e a kereszténységet és hét évnyi pogányságban eltöltött zarándoklattal vezekeltek-e, vagy egyszerűen gátlástalanul hazudoztak a befogadásuk érdekében?

A cigányok házairól, lakásairól is többet tudhatunk meg, hiszen sztereotipizáltan két alternatíva került a köztudatba: putriban laktak, vagy vándoroltak a Felvidék, Erdély és Magyarország területein.

Többek között szó esik az eredetükről, neveltetésükről, lelki alkatukról, nyelvükről, jóslásról, varázslásról, zenei tehetségükről, mesterségükről, katonai képességükről.

Olyan információra bukkanhatunk a könyv hasábjain, amit eddig máshol nem igazán találhattunk meg. Ilyen például a cigányok hóhérmunka végzése Magyarországon. Toppeltinustól találhatunk hiteles beszámolókat erről: „Akadnak köztük hitvány és elvetemült, még maguk a cigányok által is megvetett családok, akik közül egész Erdélyben a lehető legkegyetlenebb, legirgalmatlanabb, legfertelmesebb és leggonoszabb hóhérok kerülnek ki. Ezek a cigány hóhérok egy hihetetlen és sehol a keresztény világban nem ismert kínzásmódot vezettek be: a bűnvádi eljárásban elitélteket, és azokat a gonosztevőket, akik ellen nincs elegendő bizonyíték, átadják nekik. Ők azonnal tüzet raknak, fújtatókat hoznak, vígan járatják benne a szelet ki-be, közben kirakosgatják egyéb kínzóeszközeiket is, fogókat, vasvesszőket, vaslapokat, szurkos fáklyákat.”

Mint ismeretes a cigányok törzsenként más-más munkát, tevékenységet végeztek. Az erdélyi és bánáti cigányok népük többi tagjával nem közösködtek, nem cigányoknak, hanem Bräsch-nek, aranyásznak, aranymosónak nevezték magukat. Franz Demscher császári és királyi bányamérnök beszámolója alapján munkamódszerükről, szakszerűségükről részletes leírást találhatunk a kiadványban.

A könyv vége felé Augustini a cigány nép felemelésének módjairól értekezik, miszerint „… arra kell törekednünk, hogy amennyire lehetséges a cigányokból embert és keresztényt neveljünk, majd használható alattvalókként az országban tartsuk őket. Mindez persze türelmet, fáradságot és időt igényel, ám a belőle származó csodálatos gyümölcsök és eredmények az utókor tiszteletét is kiváltják majdan.”

E különleges kiadvány érdekes többlet információval szolgál Magyarország több, mint 200 évvel ezelőtti mindennapi életéről. A korszemléletet tükrözi Augustini írása, próbál tényszerűen fogalmazni, a szubjektivitást mellőzi, forrásanyagokat használ adatai alátámasztásához.

Mai olvasatban néha szarkasztikusnak tűnik egy-két megállapítása, de ne felejtsük el, hogy nem kigúnyolni akarta a magyarországi cigányok viselkedését, szokásait, hanem egyszerűen a látottakat, tapasztaltakat vetette papírra előítéletesség nélkül.

Napjainkban a másság, az eltérő kultúra nem feltétlenül és nem minden esetben képvisel értéket. Az objektív tudományos publicitás nagymértékben elősegítené a sallangtól, politikától és előítéletességtől mentes kultúra terjesztését. Talán így reálisabb képet kapnánk a cigányság mai Kárpát-medencei helyzetéről. Augustini-től megtanulhatnánk, hogy a perifériára szorult réteg tudományos alapokra helyezett tanulmányozása ugyanolyan értékkel bíró kutatási területnek számít, mint bármely más jelenleg preferált téma. 

Augustini ab Hortis Sámuel: A magyarországi cigányok mai állapotáról, különös szokásairól és életmódjáról, valamint egyéb tulajdonságairól és körülményeiről (1775-1776)

A Néprajzi Látóhatár Kiskönyvtára, SZIE Kiadó, Gödöllő, 2009.

Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: Deáky Zita etnográfus és Nagy Pál történész

Megvásárolható: Magyar Néprajzi Társaság

ISBN 978-963-06-6651-0