A hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatos tapasztalatokat az élet kilenc különböző területén vizsgálták meg hét tagállamban: Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, Romániában, Görögországban, Bulgáriában és Magyarországon. A diszkrimináció álláskereséshez; munkahelyhez; lakhatáshoz; egészségügyhöz; szociális szolgáltatásokhoz; iskolához; vendéglátóipari; üzleti és banki szolgáltatások igénybevételéhez kapcsolódóan került vizsgálatra.

Azok a romák, akikkel szemben hátrányos megkülönböztetést alkalmaztak, átlagosan 11 ilyen incidenst éltek át egy 12 hónapos időszakban. A vizsgált országtól függően 66–92% közötti volt azoknak az aránya, akik a diszkriminációval kapcsolatos legutóbbi tapasztalatukról nem tettek bejelentést semmilyen illetékes szervezetnél. A feljelentés elmaradását elsősorban azzal indokolták, hogy ilyen esetekben véleményük szerint „semmi nem történne vagy változna”. Az incidensek súlyosságát jelzi az a tény, hogy 5 válaszadó közül egy azért nem jelentette be a diszkriminációt, mert félt, hogy akkor megfélemlítik azok, akik elkövették. A válaszadók 39%-a hasonlóképpen tartott a negatív következményektől, amennyiben feljelentést tenne.

A válaszadók 23%-a a potenciális megkülönböztető bánásmód miatt elkerült bizonyos szituációkat, ami azt jelzi, hogy a hátrányos megkülönböztetés magasabb szintet is elérhetne, ha az érintettek nem kerülnék tudatosan az ezt kiváltó helyzeteket. Arra a kérdésre, hogy meg tudnak-e nevezni olyan szervezetet, amely hátrányos megkülönböztetés esetén a segítségükre lehetne, átlagosan a romák 86%-a nem tudott felelni. Átlagosan a romák 69%-a vélte úgy, hogy az etnikai származás vagy bevándorló háttér alapján történő hátrányos megkülönböztetés országukban elterjedt jelenség.

Átlagosan 4 roma válaszadó közül egy esett áldozatul személy elleni bűncselekménynek – beleértve a testi sértést, a fenyegetést és a súlyos zaklatást – az elmúlt egy évben legalább egy alkalommal. 81% vélte úgy, hogy áldozattá válásuknak rasszista indítékai voltak. Átlagosan 5 roma válaszadó közül egy esett áldozatul kifejezetten rasszista, személy elleni bűncselekménynek.

A vizsgált országtól függően 65%–100% között volt azoknak a romáknak az aránya, akik nem jelentették be a rendőrségnek személyes áldozattá válásukat. Ezt elsősorban azzal indokolták, hogy nem bíznak a hivatalos szervekben. Nem véletlenül: átlagosan 3 roma válaszadó közül egyet állított meg a rendőrség az elmúlt 12 hónapban, és közülük minden második jelezte, hogy szerintük kifejezetten a származásuk miatt lettek megállítva.

Az összesített diszkrimináció legmagasabb arányáról a Cseh Köztársaság roma válaszadói számoltak be (64%), közvetlenül utána pedig Magyarország következett (62%). A legalacsonyabb szintű megkülönböztetésről a Bulgáriában és Romániában élő válaszadók számoltak be. Ennek oka az, hogy az itt élő romák elszigetelődöttebbek a többségi társadalomtól.

Magyarországon a magánszolgáltatások területén a válaszadók 41%-nak, munkahelykeresés közben 32%-nak, egészségügyi dolgozók részéről 18%-nak, szociális szolgáltatók részéről 18%-nak, iskolai dolgozók részéről 17%-nak, lakás bérbeadók részéről pedig 16%-nak volt konkrét diszkriminációs tapasztalata. Arra a kérdésre, hogy „Ön szerint van olyan jogszabály, amely tiltja az etnikai hovatartozás/bevándorló háttér alapján történő megkülönböztetést az állásra jelentkezőkkel szemben?” Magyarországon 41% nemmel, 41% igennel válaszolt. Mivel a foglalkoztatásban történő, faji vagy etnikai alapú hátrányos megkülönböztetés elleni EK-jogszabály most már az EU területén mindenhol hatályba lépett, a jogok ismeretének ilyen szintű hiánya azt jelzi, hogy a megkülönböztetés elleni jogokról szóló üzenet nem jut el Európa legkiszolgáltatottabb kisebbségeinek számos tagjához.

Az eredmények a hátrányos megkülönböztetés és áldozattá válás magas szintű előfordulását jelezték, ugyanakkor azt is megmutatták, hogy a jogok ismerete, illetve a panasztételi mechanizmusok ismertsége és az ezek iránti bizalom alacsony szinten áll. A válaszadók azt is jelezték, hogy nagyon kevéssé bíznak a rendőrségben. Ezt a helyzetet az a tény is tükrözi, hogy a romákkal szembeni megkülönböztető incidensek vagy bűncselekmények túlnyomó többségét soha nem jelentik be semmilyen szervezetnek – sem állami fenntartásúnak, például a rendőrségnek, sem a különféle, nem kormányzati szervezeteknek.

A jelentés nagyon előrelátó, érdekes kérdéseket vet fel:

Milyen hatása van a romákkal szembeni hátrányos megkülönböztetés elleni, jelenleg közösségi és tagállami szinten működő politikáknak és cselekvési terveknek? Vannak-e példák olyan, hatályban lévő helyes gyakorlatokra, amelyek bizonyítottan javítják a romák helyzetét, rövid és hosszú távon egyaránt?

A szociálpolitika melyik területe (foglalkoztatás, lakhatás, egészségügyi ellátás, szolgáltatásokhoz való hozzáférés, oktatás) rendelkezik a legtöbb finanszírozási eszközzel, a romákkal szembeni hátrányos megkülönböztetés visszaszorításához? Figyelembe véve a felmérés eredményeit, azokkal a politikai területekkel foglalkoznak, ahol a romák legerősebben szembesülnek a hátrányos megkülönböztetéssel, és elérik-e azokat a romákat, akik a legtöbbször tapasztalják a megkülönböztetést?

Közösségi és tagállami szinten milyen politikák léteznek ahhoz, hogy a romák körében növelni lehessen a jogok ismeretét, és olyan környezetet lehessen biztosítani, hogy a romák nyugodtan bejelenthessék az őket ért megkülönböztető bánásmódot, abban a tudatban, hogy panaszaikat a felelős szervek és állami hatóságok komolyan fogják venni és kivizsgálják? Mit lehet tenni a romák helyzetének megoldása érdekében az áldozatként elszenvedett bűncselekmények, és különösen az általuk tapasztalt rasszista viktimizáció és zaklatás terén? Hogyan lehetne javítani a közszolgálati kultúrát a bűnüldöző hatóságok körében, hogy a romák képesek legyenek bejelenteni a rendőrségnek, ha áldozattá válnak, és a bejelentéshez bátorítást kapjanak? Milyen hatásokkal jár a roma személyek etnikai besorolása a bűnüldöző, vám- és határőrizeti szervek részéről?

Ezek a gyakorlatok a bűnelkövetői tevékenység azonosítására és a bűnözési hajlandóság visszaszorítására szolgálnak, vagy még inkább elidegenítik és megkülönböztetik a roma közösséget mind a saját hazájukban, mind a szabad mozgáshoz való joguk gyakorlásában az EU-ban? Az átélt megkülönböztetés és az ettől való félelem nyomán a romák közül néhányan olyan életvezetési stratégiákat alkalmaznak, hogy inkább elkerülik az esetleges megkülönböztetéssel járó helyzeteket. Figyelembe véve az ilyen stratégia vagy gondolkodásmód lehetséges hatását a roma fiatalokra, mit lehet tenni olyan oktatási programok segítségével, amelyek erősítenék a jogok iránti bizalmat és a jogok ismeretét a roma fiatalok és gyermekek körében, hogy törekedni tudjanak az esélyegyenlőségre?

forrás: Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA)

www.fra.europa.eu/eu-midis